Kedves tanáraink, diáktársaink és kedves vendégeink!

Nyolc évvel, ezelőtt amikor először jöttünk az évnyitóra még nem gondoltuk, hogy ilyen hamar elrepül ez a nyolc év.

Amikor az iskola kapuján beléptünk félelem és szorongás töltött el bennünket. Mikor először meg pillantottuk egymást nem hittük volna, hogy ilyen jó közösség alakulhat ki. A tanító néni szava, amely törvény volt messze hangzóan sokáig kísért bennünket. Ez a hatás persze az évek során veszített erejéből, különösen most a kamaszkorba érve.

Ezért kell köszönetet mondanom a magam és társaim nevében a tanárainknak, a szüleinknek ezért a sok türelemért és segítő fáradozásért, amit értünk tettek. Tisztán emlékszünk arra, hogy mindenki a saját ellenségét látta a másikban, de ez idő után megváltozott. Emlékezetünkben megmarad a kezdett: az első élmény teli kirándulás, az órák és a nehezebbnél nehezebb versenyek. Mikor 4.-be felkerültünk új termekkel és tanárokkal ismerkedtünk meg persze volt köztük helyes és engedékenyebb, de volt köztük olyan is, aki szigorú volt és nem szerettünk arra az órára bemenni. Volt, amikor éppen új osztálytársakat szereztünk vagy régieket vesztettünk el. Talán a nyolc év alatt az volt a legjobb mikor bulit szerveztünk, vagy éppen mi buliztunk, de azért az órákon is sokat nevettünk, ha volt min.

Szinte hihetetlen, hogy ma szólt utoljára a csengő szó nekünk. Hogy az új tanévet már egy másik épületben más gyerekek közt az ismeretlenben kezdjük. Eddig talán bele sem gondoltunk, hogy ez mit jelent. Hiszen a gyermekkort a maga gondtalan boldogságával elhagytuk.

Emlék lesz egy-egy helyes fiú/lány valamelyik osztályból, aki egy pillanatra összezavarta az egész világot és oly könnyen feledtette kötelességünket, a tanulást.

Búcsúzunk iskolatársainktól, elsősorban tőletek hetedikesek. Ti, most amikor átveszitek iskolánk zászlóját, bizonyára arra gondoltok, hogy végre milyen jó, hiszen ti lesztek a nagyok, akik majd agyalják a kicsiket. A nagyok, akikre mindenki felnéz és higgyétek el gyorsan, elrepül. Reméljük jó példa voltunk számotokra és az együtt töltött élményeket, nem felejtitek el.

Utoljára szüleinkhez szólok, hogy nekik mennyi mindenért tartozunk köszönettel azt felsorolni lehetetlenség. Igyekszünk szorgalmunkkal és a becsületes életünkkel meghálálni mindazt, amit értünk tettek és tesznek ezután is. Ezt megígérjük.

Mi pedig indulunk megkeresni azt az utat, amelyet választottunk!

Ady Endre soraival búcsúzunk:

A szárny megnőtt, üresen áll a fészek,
Csak álom volt a szép diákélet,
S mint a fecske alkonyi szélben,
Ma szárnyat bont egy sereg diák.